Az elemzés középpontjában a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény áll, amely 1996. január 1-jén lépett hatályba, melyet az Országgyűlés a vizek hasznosításával, hasznosítási lehetőségeinek megőrzésével és kártételeinek elhárításával összefüggő alapvető jogok és kötelezettségek meghatározására – a környezet- és természetvédelmi követelményekre figyelemmel – alkotta meg.

A jogalkotás a megelőző szabályozás hiányosságait kívánta pótolni. Az új szabályozás arra irányult, hogy a vízkészletekkel való gazdálkodás területén érvényesüljön a piaci értékszemlélet; azaz garantálja, hogy a vízháztartási viszonyokba való minden beavatkozás csak ellenőrzött módon, az ökológiai viszonyok káros megbontása nélkül történjen és a súlyának megfelelően foglalkozzon a felszín alatti vizekkel.

A korábbi jogi szabályozás alapját képező politikai, gazdasági és tulajdonviszonyokban, a társadalom alapintézményeiben, összességében a társadalmi környezetben olyan lényegi a változás következett be, amely új törvény megalkotását tette szükségessé.

A jogszabály ennek megfelelően tükrözi a tulajdonviszonyokban bekövetkezett alapvető változásokat, rögzíti az állam, az önkormányzatok, a gazdálkodók, a természetes és jogi személyek feladatát, megváltozott szerepét, a szerepvállalás mértékét és az ehhez igazodó jogokat és kötelezettségeket és magában foglalja a vízgazdálkodási társulatokra vonatkozó alapvető rendelkezéseket.

A jogszabály megvalósította a vízkészleteknek a nemzeti vagyon dinamikus részeként való kezelését, valamint meghatározza a vízkár-elhárítási feladatok ellátásából adódó állami feladat- és felelősségvállalás mértékét, a kárelhárítási tevékenység során okozott károk viselésének rendjét és szabályait.

Az ábrákat és számadatokat a NAVÜ Kft. nyilvános, illetve nem nyilvános adatpublikációkból tette közzé, azok helyességéért, pontosságáért nem vállal felelősséget.